Elkeseredve néztem az órámra és még elkeseredettebben állapítottam meg, hogy mindössze 15 perc telt el az egy órányi meditációból. Ha nyögve-nyelve is, de sikerült magamat egy kényelmesebb pozícióba hajtogatni, közben azon gondolkodtam, minek is jöttem el erre a 10 napos thaiföldi meditációs gyógykúrára...

A tíz napos hallgatás A Vipassana, amely körülbelül a bensőt jelenti páli nyelven, nem gyenge-szívűeknek való meditáció. Aki erre vállalkozik, készüljön fel a 10 napos nemes hallgatásra: nincs beszélgetés, nincs olvasás, nincs írás, és nincs zenehallgatás. Wat Khao Tham amúgy tökéletes terepe a kivonulásnak, a hegytetőre épített kolostor egy apró, dzsungellel borított szigetén fekszik. Itt, egy világnyira a sexturistáktól és a bároktól, megtaláltam azt, hogy miért keletre jöttem, azt a világot, amit a nyugati civilizáció még érintetlenül hagyott.

Még az első nap délutánján, az ebédnél sikerült szót váltanom mind a húsz kurzustársammal. Kay már részt vett egy Vipassana-n, majdnem beleőrült, utána három hónapos depresszióba süllyedt. Teljesen elzárkózott mindentől, még a férjével sem beszélt. Hogy mégis itt van? Meg akarja találni az okát, miért reagált úgy, amikor saját gondolataival, érzelmeivel tisztán szembesült... Michaell is másodszor jött ide, úgy tapasztalta, előnyére vált az élmény, bár nem volt könnyű elviselni.

Egy bútorozatlan külön szobát kaptunk, az ötven éven aluliaknak a csupasz földön kellett aludniuk. Ez egyszer örültem éveimnek, mivel így egy vékony matracon tölthettem az éjszakát. Éjjel csak az zavart, hogy amikor az éjnek-idején a szabadban kerestem a wc-t, egy "Kérem, tartsák zárva az ajtót, nehogy a kígyók bemenjenek" feliratba ütköztem... de hát elvégre is a dzsungelben vagyunk.
A rövid ismerkedés után kezdődött is a meditáció, a nemes hallgatás. Nem volt szabad beszélnünk még a tanárokkal sem, ha valakinek kérdése támadt, azt az arra megfelelő időben leírta egy jegyzetpapírra és felfüggesztette a táblára, a tanárok ugyanígy válaszoltak rá. Mindenféle kommunikációtól tartózkodnunk kellett beleértve a szemkontaktust, és az érintést is.

Egyetlen feladatunk maradt: az elmélyülés és gondolkodás, Fura, de sokkal könnyebben ment, mint azt elképzeltem. Nem is hinné el az ember, amíg meg nem tapasztalja, hogy mekkora megkönnyebbülés úgy élni, mozogni, hogy közben nem kell senkihez sem igazodni, alkalmazkodni. Nem kell udvariaskodni a reggelinél, nem kell mosolyogni, ha találkozunk valakivel, és olyan szomorú lehetek ki-ki egész álló nap, ahogy jólesik. Hatalmas megkönnyebbülés azzal a tudattal élni, hogy tetteim és gondolataim senkire sincsenek hatással, miként viselkedésem is közömbös a medi-társaim számára.

A nagyszerű az ebben a típusú meditációban, hogy nem kíván légzéskontrollt. Ülve-állva egyaránt lehet meditálni, s megtanulható, miként idézhető elő a meditatív állapot az élet bármely pillanatában. A teljes átélés. Vegyünk egy példát, a mosogatást, rendszerint közben arra gondol az ember, hogy mit ebédelt vagy hogy mindjárt iszik egy csésze kávét... A meditáló egészen másra: átéli, ahogy a kezével megérinti a tányért, érzi a porcelánt az ujjai végén, s érzi a vizet is, ahogy körülfogja a kezét. Ugyanígy, ha leveszi a cipőjét, becsukja az ajtót, felkel, felveszi a kanalat... A meditáló megtanul figyelni, arra is, amit hétköznap rutinszerűen tesz, miközben gondolatai egész máshol járnak. Így valójában nem is éli az életét, hanem hagyja elszállni.

Hazudik aki azt állítja, hogy e tíz nap könnyű. Nemcsak a folyamatos egyhelyben ülés és állás fájdalmas, a lelki kin is az. Sőt. Tíz napot együtt tölteni a saját gondolatainkkal, félelmeinkkel, bánatunkkal igazán rettenetes élmény. Steve és Rosemary, a vezetőink mintha pontosan ismernék legtitkosabb félelmeinket is. Az esti beszélgetések alkalmával többnyire azokat a kínokat beszéltük meg, amelyekkel épp aznap szembesültünk, így menetrendszerűen térképeztük föl saját valónkat.

Az első és egyben indító tanács egész egyszerűnek hangzik: Figyeljük meg azokat a dolgokat, körülményeket, amelyektől félünk, feszültek leszünk, vagy boldogtalanok vagyunk tőlük. Megdöbbentő érzés, amikor az ember rájön, hogy az egyetlen személy, akinek a problémáit köszönheti, az saját maga. Személy szerint nagyon kimerítőnek találtam egy órán keresztül folyamatosan saját magamra koncentrálni. Az elmém állandóan az egyik gondolatról a másikra ugrott, és egymás után jöttek az érdekes vágyak, emlékek. Pihenésképpen egyszer megterveztem a karácsonyi bevásárlást és ebédet.

A meditáció megtörése A kilencedik nap délutánján megtörhettük a nemes hallgatás csendjét az ülő meditáció alatt. Rettenetes tanulságnak jutottunk a birtokába: lám, mennyi fölöslegeset beszélünk össze, amikor éppen megszabadulunk a némaságból. Soha ennyire nem érzékeltem, mennyire hozzájárulnak a szavak, amelyeket kimondunk, saját imázsunkhoz. Megtanultam, miként figyeljek minden gondolatomra, és hogy amit mondok, milyen hatással van másokra. Megtanultam figyelni, és ez sokkal több annál, mint az, hogy miközben a másik beszél, kitalálom, mit mondok majd én...

A meditáció megtörése azt is megmutatta, milyen nehéz az elsajátított testi-lelki állapotot a hétköznapi életben is fenntartani. A Wat-ban béke és nyugalom uralkodott, nem zavartuk egymást gondolatainkkal, beszédünkkel, ételeink mindig rendelkezésre álltak. De bármi is történjen, úgy gondolom, azok a napok s órák, amelyeket Wat Khao Tham-ban töltöttem, mindig velem maradnak. Tíz nap elmúltával nem fellélegzést, hanem nyugalmat és megértést éreztem. Igen körülményes ezt magunk rohanó világban alkalmazni, de meg lehet próbálni. Egy keleti bölcs egyszer azt mondta: Az 1000 kilométeres út is az első lépéssel kezdődik... Hát, nekem ez volt az. o.m.gy.

Sajnos elhagytam a cikk forrását...